Nem biztos, hogy a válaszok keresése a legjárhatóbb út. Minél többet gondolkozom, annál kevésbé érzem, hogy bárhová is jutnék. A titok nem attól lesz szép, ha megfejtik, hanem attól, hogy megpróbálják megfejteni. Ahogy talán nem is a cél számít igazán, hanem az út, ahogyan eljutunk a célba. Végül mind ugyanoda jutunk. Végül mind ugyanoda jutunk? Arra gondolok, hogy végül mindenki meghal. Közhely: csak az nem mindegy, hogyan jutunk el odáig. És tényleg. Hajkurásszuk a nagybetűs boldogságot, és közben ostobaságokat gondolunk: majd ha elvégeztem egy iskolát már jó lesz nekem. Majd ha meglesz életem párja, boldog leszek. Majd ha megszületnek a gyerekeim, végre jó lesz. Ha túl leszek ezen a munkán, jó lesz. A végkövetkeztetés pedig, hogy ha túl leszek az életen, jó lesz? Összegezve: A cél elérése után jó lesz. Csakhogy a célok folyton változnak. Nem gondolhatjuk, hogy az élet végcélja a halál. Jobban mondva, gondolhatjuk, csak nem érdemes. Végigmenni az úton. Ez a lényeg. Már csak azok kedvéért, akik minden áron lényeget akarnak. Azt mégis hogy képzelik emberek, hogy az életnek van egy nagybetűs formája, ami kb akkor kezdődik, amikor elkezdtél dolgozni, saját lakásba költöztél, és a számlákkal meg a főnökeiddel hadakozol? Mi van azokkal, aki egész életükben nem dolgoznak, vagy akik meghalnak ez előtt? Azok nem éltek? Az életnek nem része megtanulni járni, írni olvasni, szeretni, pofont adni és kapni, csókolni, lógni, alkotni valamit, közösségben feloldódni ,elvonulni, gondolkodni, nagyokat enni, berúgni, fürdeni, strandolni? Az igék nem az életről szólnak?

A lány azt mondta, vége. Nem értette. Semmi nem utalt erre. Át akarta beszélni. Faggatta, hogy mégis miért, de nem válaszolt, csak arra kérte, ne találkozzanak többet. Soha. Ezt is mondta. Eltelt, egy hét, majd néhány hónap. Még mindig tele volt kérdésekkel. Csellengett, bolyongott az utcákon. Járta a várost. Hol tetszett neki, hol nem. Átment a hidakon. A szigeten szemébe sütött a Nap, melege volt, de az árnyékban fázott. Válaszokat keresett. A lány nem mondta meg neki az igazat. Tanácstalan volt, és zenét hallgatott. Szerelmes volt, vagy csak azt képzelte? Már nem tudta. Végül is mindegy. Elhagyták. Fájt neki. A barátai... Jól megmondták. Rossz helyen keresgél. Próbáljon meg tovább lépni. Látta, hogy a barátai is csak általános bölcsességeket szajkóznak. Majd jön másik. Ne akarja ilyen görcsösen, jön majd magától. Ezeket a dumákat a filmekben hallották, vagy nekik is ezzel tömte valaki a fejüket? Zakatoltak a fejében a kérdések. Nem hagyták nyugodni. Újabb hónapok múltak el. Már nem volt szerelmes. Megpróbálta a bölcsességeket rendszerezni. Ha a barátai nem, akkor talán a Felnőtt. Nem, nem a szülei. A Felnőtt. Róla is annyit beszél mindenki. A Felnőtt. Regényt lehetne írni abból, amit a Felnőtt nem csinál. De hol találhatja meg? És egyszer csak belebotlott. Már kezdett lemondani róla, hogy valaha megtalálja a jóságos Felnőttet, aki mindent tud, aki mindig helyesen cselekszik, és aki minden problémára tudja a legjobb megoldást, és aki válaszol a kérdéseire. A kérdéseire, amelyeket olyan gondosan megfogalmazott. Nem olyan volt, mint ahogy elképzelte. Külsőre semmiben nem különbözött a többi felnőttől, akiket az utcán szokott látni. Egy kicsit megrökönyödött. A Felnőtt köveket dobált a vízbe! Már csak azt nem tudta, hogyan szólítsa meg. Pedig olyan szépen kitervelt mindent. Igen, ezt is megmondták neki... De erre a találkozóra akkor is föl kellett valahogy készülni. A Felnőtt már tudta, hogy ott van mögötte. Várta, hogy a fiú tegye meg az első lépést. A fiú pedig beállt mellé, és ő is elkezdett köveket hajigálni. Csobb. És még egy csobb. Majdnem eltalált egy kacsát. Dühösnek tűnt. A fiúból kiszakadt egy zavaros monológ a lányokról, meg a szerelemről, az egész életről, meg arról, hogy minden mindennek az ellentéte... A Felnőtt elmosolyodott. Próbálta megnyugtatni. Megkérte, mondja el pontosan, mi bántja. A fiú elhallgatott. Fölvett a földről egy kerek kis követ, és nézegette, mintha tanácsot várna tőle, hogy is kezdje. Hüvelykujjával megdörzsölgette a követ, rámarkolt, majd behajította a vízbe. Hallgatott még egy kicsit, majd kiszakadt belőle: Most akkor keresni kell vagy jön majd magától? A majdot, hónapokban, években, vagy évtizedekben mérik? A szépségért akkor szenvedni kell, vagy belülről fakad? Oka van mindennek vagy minden véletlen? Van nagy Ő? Van egyáltalán mindenkinek párja? Vagy több is van? Biztos, hogy a miért a legfontosabb kérdés? Miért nem válaszolsz? -Fiacskám, agyalás helyett, nos agyalás helyett... Elhallgatott. A Felnőtt sem tudott mit mondani.

Ó, és azok a klassz kis három hónapok, amit némelyeknek van pofájuk kapcsolatnak nevezni.
Elnézést, hogy ember vagyok és vannak rossz tulajdonságaim. Tényleg, nektek biztos nincsenek, Őszinteséget vártok, de ti nem vagytok azok, csak akkor, amikor már késő, mert nem akarjátok a másikat megbántani. Felejtsétek már el azt az ostobaságot, amit a cosmoban és más hülye magazinokban olvastok. Képzeljétek, a fiúk is ravaszkodnak kicsit, van, hogy direkt nem írnak/hívnak keresnek/ nem figyelnek, hogy ne érezzétek magatokat nyeregben. Hoppá. Szakításnál eszetekbe se jusson ezeket a formulákat használni: nem veled van a baj, szerintem te egy nagyon értékes ember vagy, nem a te hibád, és a szokásos baromságaitok. Maradjunk barátok. Nem maradunk. A legtöbb esetben legalábbis biztos, hogy nem. Ja, és még valami! Nehogy már én legyek érzelmileg defektes, mert ki tudom fejezni az érzéseimet, és el tudom mondani, hogy mennyire fontos valaki. Ha meg valaki ezt túl sokszor teszi, szólni kell. Ja ja. Itt jön a de nem akarlak megbántani duma. Mondd el úgy, hogy ne legyen bántó. Érettnek tartod magad nem? Intelligensnek. Akkor talán képes vagy a gondolataidat alkalomhoz illő módon öltöztetni. Nem? Akkor, mielőtt beleléptek egy kapcsolatba, ismerkedjetek meg magatokkal. Egészen érdekes dolgokra jöhettek rá. Például, hogy mire vágytok, és mire nem. Most nem sorolom fel. Jó ismerkedést. Először magatokkal.

Hiszen ez az élet fűszere. Ezek az édes kis semmiségek, amelyek olykor-olykor egy pillanat alatt keserűvé változtathatják az életet, ha az a kis játék, vagy nevezzük előételnek, nem fordul át valami komolyabba. Nem követi egy ízletesebb, jobban megrágható falat. Mintha elkezdnénk „Ki nevet a végén?”-t játszani, de nem nem tudunk hatost dobni, így valójában a játékot sem tudjuk elkezdeni. És nem az fáj igazán- nem az a keserű-, hogy a másik sorra dobja a hatosokat, és sikeresebb nálunk, hanem az, hogy nem tudunk vele csatározni, mint egy szerelmi háború kezdetén. Harcra hívnánk a másik felet, aki előbb soká húzza az időt a fegyvernem és a taktika kiválasztásával, majd úgy dönt, hogy nem jelenik meg a hadszíntéren, legyen a hadszíntér sziget, étterem, színház vagy akár a város utcái, a régi házak piszkos homlokzatával, az autók zúgásával, és a turisták kusza nyelvével és térképeivel. A harc megrekedt néhány sokat sejtető pillantás, némi kacér mondatnál, és rövidebb bátortalan, erőfelmérő elektronikus csevegésnél. Pedig csak ízesíteni és színesíteni szeretnénk a közhelyesen unalmas hétköznapjainkat. Az ellenfél, a remélt későbbi társ viszont nem kíván fűszer lenni életünk levesében. Ilyenkor mint otthon, ha elfogy a bors, a só, a bazsalikom, vagy a kakukkfű, vagy utánajárunk, mivel helyettesíthetőek, vagy lemegyünk a boltba és újat veszünk. Végső soron az a fontos, hogy jó íze legyen az ételnek. Az életnek.