Nem biztos, hogy a válaszok keresése a legjárhatóbb út. Minél többet gondolkozom, annál kevésbé érzem, hogy bárhová is jutnék. A titok nem attól lesz szép, ha megfejtik, hanem attól, hogy megpróbálják megfejteni. Ahogy talán nem is a cél számít igazán, hanem az út, ahogyan eljutunk a célba. Végül mind ugyanoda jutunk. Végül mind ugyanoda jutunk? Arra gondolok, hogy végül mindenki meghal. Közhely: csak az nem mindegy, hogyan jutunk el odáig. És tényleg. Hajkurásszuk a nagybetűs boldogságot, és közben ostobaságokat gondolunk: majd ha elvégeztem egy iskolát már jó lesz nekem. Majd ha meglesz életem párja, boldog leszek. Majd ha megszületnek a gyerekeim, végre jó lesz. Ha túl leszek ezen a munkán, jó lesz. A végkövetkeztetés pedig, hogy ha túl leszek az életen, jó lesz? Összegezve: A cél elérése után jó lesz. Csakhogy a célok folyton változnak. Nem gondolhatjuk, hogy az élet végcélja a halál. Jobban mondva, gondolhatjuk, csak nem érdemes. Végigmenni az úton. Ez a lényeg. Már csak azok kedvéért, akik minden áron lényeget akarnak. Azt mégis hogy képzelik emberek, hogy az életnek van egy nagybetűs formája, ami kb akkor kezdődik, amikor elkezdtél dolgozni, saját lakásba költöztél, és a számlákkal meg a főnökeiddel hadakozol? Mi van azokkal, aki egész életükben nem dolgoznak, vagy akik meghalnak ez előtt? Azok nem éltek? Az életnek nem része megtanulni járni, írni olvasni, szeretni, pofont adni és kapni, csókolni, lógni, alkotni valamit, közösségben feloldódni ,elvonulni, gondolkodni, nagyokat enni, berúgni, fürdeni, strandolni? Az igék nem az életről szólnak?
