A lány azt mondta, vége. Nem értette. Semmi nem utalt erre. Át akarta beszélni. Faggatta, hogy mégis miért, de nem válaszolt, csak arra kérte, ne találkozzanak többet. Soha. Ezt is mondta. Eltelt, egy hét, majd néhány hónap. Még mindig tele volt kérdésekkel. Csellengett, bolyongott az utcákon. Járta a várost. Hol tetszett neki, hol nem. Átment a hidakon. A szigeten szemébe sütött a Nap, melege volt, de az árnyékban fázott. Válaszokat keresett. A lány nem mondta meg neki az igazat. Tanácstalan volt, és zenét hallgatott. Szerelmes volt, vagy csak azt képzelte? Már nem tudta. Végül is mindegy. Elhagyták. Fájt neki. A barátai... Jól megmondták. Rossz helyen keresgél. Próbáljon meg tovább lépni. Látta, hogy a barátai is csak általános bölcsességeket szajkóznak. Majd jön másik. Ne akarja ilyen görcsösen, jön majd magától. Ezeket a dumákat a filmekben hallották, vagy nekik is ezzel tömte valaki a fejüket? Zakatoltak a fejében a kérdések. Nem hagyták nyugodni. Újabb hónapok múltak el. Már nem volt szerelmes. Megpróbálta a bölcsességeket rendszerezni. Ha a barátai nem, akkor talán a Felnőtt. Nem, nem a szülei. A Felnőtt. Róla is annyit beszél mindenki. A Felnőtt. Regényt lehetne írni abból, amit a Felnőtt nem csinál. De hol találhatja meg? És egyszer csak belebotlott. Már kezdett lemondani róla, hogy valaha megtalálja a jóságos Felnőttet, aki mindent tud, aki mindig helyesen cselekszik, és aki minden problémára tudja a legjobb megoldást, és aki válaszol a kérdéseire. A kérdéseire, amelyeket olyan gondosan megfogalmazott. Nem olyan volt, mint ahogy elképzelte. Külsőre semmiben nem különbözött a többi felnőttől, akiket az utcán szokott látni. Egy kicsit megrökönyödött. A Felnőtt köveket dobált a vízbe! Már csak azt nem tudta, hogyan szólítsa meg. Pedig olyan szépen kitervelt mindent. Igen, ezt is megmondták neki... De erre a találkozóra akkor is föl kellett valahogy készülni. A Felnőtt már tudta, hogy ott van mögötte. Várta, hogy a fiú tegye meg az első lépést. A fiú pedig beállt mellé, és ő is elkezdett köveket hajigálni. Csobb. És még egy csobb. Majdnem eltalált egy kacsát. Dühösnek tűnt. A fiúból kiszakadt egy zavaros monológ a lányokról, meg a szerelemről, az egész életről, meg arról, hogy minden mindennek az ellentéte... A Felnőtt elmosolyodott. Próbálta megnyugtatni. Megkérte, mondja el pontosan, mi bántja. A fiú elhallgatott. Fölvett a földről egy kerek kis követ, és nézegette, mintha tanácsot várna tőle, hogy is kezdje. Hüvelykujjával megdörzsölgette a követ, rámarkolt, majd behajította a vízbe. Hallgatott még egy kicsit, majd kiszakadt belőle: Most akkor keresni kell vagy jön majd magától? A majdot, hónapokban, években, vagy évtizedekben mérik? A szépségért akkor szenvedni kell, vagy belülről fakad? Oka van mindennek vagy minden véletlen? Van nagy Ő? Van egyáltalán mindenkinek párja? Vagy több is van? Biztos, hogy a miért a legfontosabb kérdés? Miért nem válaszolsz? -Fiacskám, agyalás helyett, nos agyalás helyett... Elhallgatott. A Felnőtt sem tudott mit mondani.