Hiszen ez az élet fűszere. Ezek az édes kis semmiségek, amelyek olykor-olykor egy pillanat alatt keserűvé változtathatják az életet, ha az a kis játék, vagy nevezzük előételnek, nem fordul át valami komolyabba. Nem követi egy ízletesebb, jobban megrágható falat. Mintha elkezdnénk „Ki nevet a végén?”-t játszani, de nem nem tudunk hatost dobni, így valójában a játékot sem tudjuk elkezdeni. És nem az fáj igazán- nem az a keserű-, hogy a másik sorra dobja a hatosokat, és sikeresebb nálunk, hanem az, hogy nem tudunk vele csatározni, mint egy szerelmi háború kezdetén. Harcra hívnánk a másik felet, aki előbb soká húzza az időt a fegyvernem és a taktika kiválasztásával, majd úgy dönt, hogy nem jelenik meg a hadszíntéren, legyen a hadszíntér sziget, étterem, színház vagy akár a város utcái, a régi házak piszkos homlokzatával, az autók zúgásával, és a turisták kusza nyelvével és térképeivel. A harc megrekedt néhány sokat sejtető pillantás, némi kacér mondatnál, és rövidebb bátortalan, erőfelmérő elektronikus csevegésnél. Pedig csak ízesíteni és színesíteni szeretnénk a közhelyesen unalmas hétköznapjainkat. Az ellenfél, a remélt későbbi társ viszont nem kíván fűszer lenni életünk levesében. Ilyenkor mint otthon, ha elfogy a bors, a só, a bazsalikom, vagy a kakukkfű, vagy utánajárunk, mivel helyettesíthetőek, vagy lemegyünk a boltba és újat veszünk. Végső soron az a fontos, hogy jó íze legyen az ételnek. Az életnek.
